"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

"Szakad az eső, elindulok, teszek egy lépést jobbra, egyet balra, de nem tudom hova mehetnék, megállok, felhúzom az esernyőmet, várom, hogy álljon el a vihar, de nem bírom tartani, lehúzom, leguggolok , az arcomat a kezembe temetem, már mindenem tiszta víz, teljesen átfagytam, szeretnék sírni, de már az sem megy...
Utálok mindent, mert Ő jut róla eszembe, utálok mindenkit, mert olyan, mint ő, de legjobban magamat utálom, csak Őt nem tudom utálni, mert akkor elállna az eső, és kisütne a nap..."

"Nem vagyok rád dühös. Türelmetlenek vagyunk, nincs bennünk elég megértés. Álmodozunk, a lehetetlent akarjuk. Te is, én is. Szeretném elfelejteni a múltamat. Általad, veled akarok túllépni rajta. Nem hagylak el. Melletted leszek addig, míg rá nem ébredek, hogy közös álmaink sose válhatnak valóra. De ha mégis elmegyek, vissza sose nézek. Megbánás nélkül megyek tovább. Feladom az álmodozást."

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várodAmikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,Amikor vágyod ölelését s csókjait,Amikor vágyod hangját és szavait,Amikor néznéd mosolyát és két szemét,Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,Amikor nem bírod már türtőztetni magad,Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,Amikor világossá válik, hogy megteszed,Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!

Könnyeim tartom vissza, nem szabad sírnom, Nem akarom gyengeségem mutatni. Remegek és átfut rajtam a hideg, Mert elvesztettem, elvesztettem a hitet! Könnyeim kezdenek száradni arcomról, Nem szabad a rosszra gondolnom már. Erősnek kell lennem, össze kell szorítanom a fogam, Hogy csöndben legyek, hogy ne ordítsam, ne áruljam el magam.

Miért Isteníti mindenki a szerelmet?
Nekem csak bánatot ad, nem pedig örömet!
Miért hiszi mindenki, hogy a szerelem jó?
Hisz csak fájdalmaz okoz, mely ki nem mondható!
Miért törti össze szívemet, kit szeretek?
Inkább ölne meg, az kíméletesebb.
Ha még létezik is a szerelem, én már nem hiszem!
Kiölte belőlem az, kit a legjobban szeretek!
A szerelem az csak egy hazug szó!
Ami eltakarja azt ami télleg jó.
Eltakarja a valós világot!
És teremt helyette egy értelmetlen álmot.
Egy olyan álmot, melyet mindenki kerget...
De nem értem miért hisznek az emberek neki,
hisz elég lenne csak felébredni és a szemünket kinyitni.
Mert amit keresünk az ott van a szemünk előtt.
Csak nem hisszük el, hogy egyszerű ami az élet rendelt nekünk!
Telhetetlen az ember...mindig is az lesz!
Keresi de soha nem találja meg az igazi érzelmet.
Csak a hazug, értelmetlen utat járja mindig!
Keres valamit de még ő maga sem tudja mit!
Keresi ezt a szerelemnek nevezett, ostoba kínt.
Pedig csak egy dolgoz kéne tenni:Kinyitni a szemét!

"Azt hiszem, minden ember életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút.
Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvá tenni. Örökké velünk maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra.
Egy bocsánat, vagy egy elnézést jöhet szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy ne haragudj, minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket; Minden bocsánat egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán ezerszer is.
De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember. Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt. Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte.
Ha tehetném, én is úgy élném az életem, hogy sose kelljen megbántanom mást. Mert bár feloldozást nyerhetünk azzal, hogy megbocsátanak, de azt a halott lélekdarabot már semmi nem támaszthatja fel. Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét, hisz anélkül a szíve halott.
S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?"

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget,
a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet,
nem mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz; Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.”

„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!
Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
De a szeretet el nem múlhat-megmarad.
Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.” 

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

Kérlek bocsásd meg nekem azokat a dolgokat amiket
rosszul tettem.
Soha nem akartalak megbántani,
bárcsak ott lettem volna amikor szükséged lett volna rám...
Ha valahogy visszamehetnék és megmenthetnélek,
megmentenélek az összes fájdalomtól és szenvedéstől
amiken keresztül mentél az utóbbi időben.
Bocsáss meg h nem voltam ott.
Bocsáss meg h nem hallgattalak meg, mikor szükséged lett volna rá.
Elvesztettem az esélyem arra h jót tegyek és most én vagyok az
aki szenved! ÖRÖKKÉ VELED LESZEK!

Csak 1x élsz mire vársz,hát használd ki tombolj és játssz!Tedd meg azt amire vágysz.élvezd a percet és élvezd,h itt jársz!Csak kölcsönbe kaptuk a Földet hát tapasztalj alkoss többet !Mert tudod jól,h aki mer az nyer és a szíved, a lelked, a tested fegyver. Ez a nyagy kaland amire vágysz,hát kóstolj és érezz és játssz! Tegyél többet és élj , légy te a húr, a hangszer,h mindig zenélj!
Lehet,h csak 1x élsz,de tiéd lehet bármit kérsz,ha szabad vagy és szállni se félsz csak tépd le a láncot és célhoz érsz!
Most kell,h érezd , bármit megélhetsz! Engedd,h vigyen a láz és ne fékezz!

 nem vagyok angyal...nem tudok...hang vagyok...dugd be füled...nem akarsz hallani? fáj a fejed? elvesztél...enyém vagy...igen...démon vagyok...tépd ki lelked...nem csinálod? megteszem én...már én tartom...azt lakmározom...jó meleg a véred...testemben újra éled...tested visszaadom a földi életnek...lélek nélkül nem kell...lélek nélkül nem élhetsz...bűnhődj...

Mindig az az otthonom, ahol vagyok...az otthonom az elmémben van...a gondolataim az otthonom...a dolgok amiket gondolok az otthonom...ez az otthonom...az otthonom nem egy anyagi valóság... az otthonom az elmémben létezik...

Úgy érzem, hogy esőfelhők vannak a fejem fölött...akárhová megyek, folyton viharban élek,és esik az eső,a felhők meg csak gyűlnek és a végén annyira el fogok ázni, hogy már nem tudok felállni és semmilyen esernyő sem segít...

Egy komfortos szív kiadó…elköltözött a régi lakó… A szív nincs jó karban, a régi lakó felkavarta, egy új lakót keresek, szeretőt, kedveset, ki a szívet nem zavarja, nyugodtan dobogni hagyja. (Cím: Lélek utca 6 közvetlenül a szív alatt)