,,Végignéztem ahogy a falak összeomlanak körülöttem,de nem hiszem hogy újra tudnám őket építeni....”

Miért nem jössz és ülsz le mellém beszélni és mondod,hogy örökre együtt leszünk

Csak néztem ahogy elköveti ugyanazokat a hibákat

Soha nem tudtam nélküled élni De rengeteg éjszakán gondolkoztam, hogy tettél tönkre És erőssebb lettem, és megtanultam, hogy boldoguljak

Maradj velem ma este Szükségem lesz rád, amikor Minden kis dolog Elkezd összeomlani

"Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van. Értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak."

Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy."

,,Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy...."

Mert szerettelek.. Mert nagyon...Fáj, hogy látlak és fáj, hogy hagyom, hogy játsz velem, mint egy gyermekkel, kivel mindig lehet, mert kapható, hisz gyerek. Szenvedek, a szavam kiált, sikolt. Segítség kéne és hagyom, mégsem érzem, hogy bármely szó most megtalálna. Minden ember ki szeret, felém fordu lés csak bánja,bánja, hogy a segítség mit nyújtani tud nem elég. Nem, mert magamon sem tudok,és, aki magán nem tud,hogy várhatna mástól vigaszt?Hisz felemelni csak saját magam tudom a porból,a sárból, a mélyből, a létből. Melyet élek...a legmélyebben.De a fényt nem látom, az alagút vége sötét .Körbe-körbe járok és érzem a zsákutca az otthonom,mindig ide érek, mindig itt remélek, már tudom. S, hogy valaha kimászok? Szeretnék...Tudom, hogy van segítség.. És tényleg hallgatom...De megfogadni nem tudom,mert valamit vesztenék,mit? Magam sem értem,csak hiányozna ebben a bonyodalmas létben. Vesztenék egy képet,melyet alkottam?Egy érzelmet, melye létrehoztam? Egy embert, ki sohasem volt enyém? Egy szempárt, ki csak ígért?Félek mindentől mi a döntésemmel jár. Félek kiszakítanám a szívemből az arcát,a mosolyát .S mert még mindig remélek,szenvedek és inkább így élek.

Miért kell ami nincs, amit nem lehet. Miért kell, aki bánt, aki nem szeret, miért kell, ami nem a tiéd, aki messze van miért kell neked?

Az asztalodnál ülsz.
Gondolkods.
Majd hirtelen felállsz,s kinézel az ablakon.
Nézed,nézed az eget, de egy csillagot sem látsz rajta.
De mégis fénylik valami...Az égen,benned,a szívedben.
Boldogság volna?! -gondolod...
Félve teszed,hisz olyan rég érezted ezt.
Félsz,ha komolyan gondolod,elhiszed, és másnapra felváltja valami sötét és a fény kialszik.
Így gyorsan elmész az ablaktól és elhesegeted a gondolatot.
Majd visszaülsz az asztalodhoz...üresen...reménykedve talán....

,,Figyelj ide kicsi lélek
Elmondom, hogy mi az élet
Semmiből nagyra nőni
Sírva a világra jönni
Majd lassan járni-kelni
Óvakodva anya kézbe kapaszkodva
Az ABC könyvbe bújva
Az élet hasonló jót fújva.
Majd lassan ismét járni-kelni óvakodva
De már botra támaszkodva
Csipkés szemfedelet varrni
És egy szép őszi éjszkán meghalni
Ne sírj drága kicsi lélek
Hidd el nekem ez az élet!,,

Míg a kislány kicsi
szereti a babát,
a fiú pedig a katonát,
de miután felnőnek
játékot cserélnek.
A fiú szereti a babát,
a lány pedig a katonát.

Szükséged van rám,de nem kaphatsz meg soha.Most menj innen,menj valahova.Majd az ajtó elött egy levelet hagyok.Szeretlek Téged,de én szabad vagyok.Bilincs lenne a szerelmed nekem Tudod jól,hogy sehol sincs helyem.Hív az ismeretlen,nem tudok maradni,El akarok végleg tőled is szakadni.A magány az enyém a szabadság vár.Szerettelek volna,de pár napért kár.Inkább felejts el,gyűlölj,utálj Nekem mennem kell,mert muszáj!Most megvetsz lehet,mert nem ismersz engem De hajt a vérem ezt kell,hogy tegyem.Utoljára öleltél,ne sajnálj kérlek,Megyek de Szeretlek értsd meg!Ha majd egyszer lenyugszik a vérem,Visszajövök hozzád vársz rám remélem!

Nem birom tovább ezt a fájdalmat.Elegem van, belefáradtam.
Teljesen megőrültem, amiért igy bánsz velem.
Egyszer s mindenkorra elegem van.A szivem romokban.
Kérlek én már igyis rongynak érzem magam.
Miért nem kaphatlak meg?!
De azt nagyon szépen kérem, hogy legalább ne rúgj már belém, mert fáj, értsd már meg!!!

Azt hittem szeretnek, pedig csak játszottak velem;
minden, amit eddig hittem, romokban hever.
Összetört szív, s talán már néma érzések suttogják:
nem érdemes sírni, ennyi volt a boldogság.
Nehéz a könnyes szemen uralkodni, hisz őt senki sem tudja majd pótolni.
Néma minden, hisz még fáj a szív, s azt hiszed, hogy ez soha nem lesz többé így.
Talán igazad van, de ha így is lenne, gondolj az együtt töltött, boldog percekre.
Hisz annyi minden közös emlék, forró csókok, meleg ölelés...
S most minden szertefoszlott.
Közös álmok, vágyak, tervek, minden, miket együtt terveztetek.
Ennyi volt, s te már tudod, sohasem feleded el őt, bárhová is juttok.
Az ő szerető szívét nem lehet feledni, mert megtanított arra, hogyan kell szeretni.
Forró ölelések, csókok, s minden, mit ajkaitok egymás felé mondott.
Ha
most már vége is, tudd, hogy sohasem feledhet el ő téged, hiszen élete
egy részét szentelte néked. S ezt kitörölni, elfeledni még akkor sem
lehet, ha szíve majd egykor egy másikat szeret. Ennyi volt, mi szép
volt s jó, hidd el, ez nem múlandó.
S hidd el azt, ne kételkedj
benne, ha végső búcsúd közeleg, ő lesz az utolsó, ki azt mondja, ég
veled, szerettelek, s talán még most is így érzek.
Tudom, ez már késő, s tán te ezt nem is érted, hogy mért hagytalak el, ha szerettelek téged…"

"Azt hittem, már elfelejtettem milyen az, ha valami igazán fáj. De most az az igaz könnycsepp, ami arcomon lefolyt, örökre beleégette a szívembe az igazi fájdalmat.. Amit már soha egyetlen percre sem felejtek el. Köszönöm."

Hazudtál magadnak. Hazudtál nekem. Hazudtam magamnak. Hazudtam neked.
Hazudtunk magunknak, és hazudtunk egymásnak. Hazudtuk, hogy gyűlöljük
egymást. Hogy nem érdekeljük egymást, egyáltalán. Közbe egy
pillantásért, érintésért megvesztünk volna, amit egymásnak adhatunk. De
nem adhattunk. Nem engedték a többiek. Kezdem feladni belül, édes.
Kezdesz meghalni kedves. Mikor jövünk már rá, hogy egymás nélkül élni
nem lehet? Hogy becsaptuk egymást, magunkat, a szívünket,az utóbbit
sokáig viszont, átverni nem lehet!

Miért mentél el?Mi volt a baj?Te mutatad nekem a fényt.Fogtad a kezem
és vigyáztál rám.Olyan voltál mint én.Hova tűnt az érzés.Hová
tüntél,nem látlak.Segíts....nem már nem segítesz.Elhagytuk egymást
ebben a sötétben.Lekuporodok,és előveszem a pengémet.Nem tudom mit
vágok,de nem érdekel.Meg is halhatok akár.Már nem számít semmi
sem.Félek ebben a sötétben de nem tudok szabadulni.Rád van szükségem,de
túl messze jársz már.Soha nem fogunk találkozni már.Érzem,ahogy
patakocskákban ömlik le a karomon a vér.Érzem ahogy elborít az
öntudatlanság.Most talán végre sikerül kiszabadulnom ebből a
pokolból.Szeretlek....nagyon....legyél boldog.És ne haragudj rám.Majd a
mennyekben találkozunk....nem engem a Pokol vár.

Veled akarok lenni.Mindegy milyen áron,mindegy hogy milyen messze vagy
tőlem.Folyton rád gondolok.Eszembe jut a mosolyod a zöld szempár amivel
rabul ejtetted szívemet.Szép ápolt kezed,mikor ránéztem mindig arra
vágytam,h megérinthessem.Az ajkjaid mint kinyíló rózsabimbó,tökéletesen
ívelt,úgy megcsókoltam volna, ha lett volna hozzá bátorságom.De nem
volt.És most Te messze jársz...nem tudom, h hol...veled akarok
lenni.Szeretnék melletted ébredni,örökké hallgatni
vágyaidat,álmaidat,legféltetebb titkaidat.Már késő.Csak reménykedni
tudok,ha ebben az életben nem találtunk 1másra,majd a
következőben...bánom is én mikor,milyen testben,milyen környezetben,de
csak egyszer,csak is egyszer azt akarom,h csak egymásnak,egymásért
éljünk.

Kínozlak. Nem akarom. Tudom. Fáj nekem is. A látszat. Érzem az illatod.
Az érintésed. Érezlek téged. De te nem akarod. Félsz tőlem. Tudom,
miattam. Én tehetek róla. Elvettem tőled az életedet. Hisz te is rám
vársz. De nem mutatod. Csak érzem. De hát pont ez a lényeg. Nem érted?
Minden apró elmlék, elkapott pillantás, régi illat. De hát ez TE vagy!
Mindent máshogy csinálnék. Megváltoznék. Hát nem érted? Szeretném.. De
te nem akarod, Egy pillantás, mintha te is éreznéd.. De nem. Ez csak a
látszat. Elfelejtettél.

"Álmaimban még átölelnélek Csak téged, téged, téged, téged kereslek
Minden éjjel, minden hajnalon Vágyom rád, vágyom rád nagyon!"

Írok vkinek, aki nem is várja, annak, aki könnyes arcom álmában sem
látja. Írok valakinek remegve és félve, tudom nem várja, mert nem jutok
eszébe.