Tombolunk, a szakadék felé rohanunk, valami ismeretlen dolog közeledik felénk a jövendőből, valami recseg-ropog a talpunk alatt, valami meghal mellettünk, ez mind igaz, de egyrészt tudunk meghalni, másrészt azonban nem vagyunk hajlandók életünket megterhelni, és a halált szolgálni, mielőtt elvitt volna. Az élet az életért van, nem pedig a halálért. Ne vedd komolyan az életet. Úgysem éled túl. Ki tudná a halál gondolatát elviselni, ha élni öröm volna. Egy jó halál többet ér egy rossz életnél. A halál nem fáj, csak az élet kínozza meg az embert! Mi a halál? Ki mondja meg nekem? Az élet véges, míg ő végtelen. Sohasem a halál fájdalmas, hanem a hozzá vezető út. Íme próbája annak, hogy földi küldetésed Véget ért-e már: Ha élsz: még nem. A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól. SZÜRKE HÍDJÁN AZ ELMÚLÁSNAK AZ ÉLET MÉLY SZÍVÉBE NÉZEK, S BELEDOBOK MÉG EGY RÓZSÁT AZOKNAK, AKIK TOVÁBB ÉLNEK... A halottaink a síron túl is szólnak hozzánk, ezt nevezzük lelkiismeretnek! Az ember nem akkor hal meg, amikor örökre lecsukja a szemét, hanem akkor, amikor elveszíti élete értelmét . Most majd megszidsz, hogy mit keresek éjjel a temetőben, igaz? A legbiztonságosabb hely a világon. Mert itt csak halottak vannak. Énmár öltem. Hallottam halálhörgést. Láttam halálos sebet. Nincs benne semmi magasztos, semmi költői Azt mondod, meghalnál a szerelemért, de nem tudsz semmit a halálról, és nem tudsz semmit a szerelemről! Mert nincs olyan ember, aki hiába élne...vagy halna. Ha meghalok, tudom hogy a mennyországba kerülök, mert a poklot már megjártam. Csak az ember tudja előre, hogy megfog halni, mégis egyedül az ember tud nevetni. Jobb kézben a láncfűrész, bal kézben a bökő, Aki bújt, aki nem, én most jövök elő. Sosem halunk meg, csak játékból néha eltemetnek. Felkelsz, és arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez, milyen szép vagy... Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz, nem szeretsz és nem remélsz... Ugye nem félsz?? Meredek út amelyen haladok, vért izzadok, de mégis dalolok. Talpam alatt hegyes kavicsok gyötörnek amíg bírom addig ballagok. Sírok egy mosolytól, a komorságot keresem..fáj egy szó, egy tett, meghalok az élettől, hiszen a halált keresem. Még 5 perc és vége életének, Még 5 perc és vége félelmének...5 perc múltán sírján lesz egy pici virág, 5 perc után nem is tudja mennyire megváltozik a világ... Sose búcsúzz örökre... Még aki meghalt is visszatérhet... Akkor nősz fel, ha rájössz, hogy meg fogsz halni! A halál az a pont ahol véget ér a fájdalom és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak. Majd ha a harangszó értem sír és ölébe szorít a hideg sír, akkor jussak majd eszedbe, és ejts egy könnyet emlékemre! Az élet kellemes. A halál békés. Csak a kettő közti átmenet okoz gondot.     

"... Álom világban élek és csak a rózsaszín szemüvegemen keresztül
látom a világot! Abban reménykedem, hogy kit szeretek viszont szeret,
vagy már én nem szeretem tovább. Sikerült lezárnom Őt és vele egy nagy
részt az életemből, talán egyedül, talán valaki segítségével! De ezt
csak önámítás. Várom a második nagy Ő feltűnését, aki belép az életembe
és elrepít a felhők közé, aki tudja mit akar, megvéd ha bántanak,
megvigasztal mikor nem tud megvédeni, felhív legalább egyszer egy nap
és megkérdezi mi van velem, folyton rám gondol. Reggel együtt kávézunk
az erkélyen és a felkelő nap háztető felett szikrázó fényében pislogva
gyönyörködünk egymás szemében. Fogjuk egymás kezét, nem beszélünk csak
mosolygunk egymásra. Boldogok vagyunk, mert megint együtt ébredtünk
fel, megint egy új napot tölthetünk egymással, és megnyugtat a tudat:
együtt is fejezzük be. Aki teát főz ha beteg vagyok és simogatja a
homlokom ha láztól gyenge vagyok. Ágyba hozza a reggelit ha este későn
értem haza. Beoson utána a fürdőbe, hang nélkül a radiátorra teszi a
törülközöm és ha kijövök a fürdőből és fázom, átölel majd megtöröl a
melegített törölközővel. Akit nézhetek ahogy alszik korán reggel, aki
mellől hang nélkül kell föl keljek, mert sokkal később kell kelnie mint
nekem, adhatok neki egy puszit, csak fel ne ébredjen. Persze mindig
felkel, olyankor kicsit félálomban, halkan, érthetetlenül dünnyög az
orra alatt, de én tudom azt mondja: "szeretlek, vigyázz magadra".
Akivel olykor elmegyünk moziba, de mindig nagy vita előzi meg a film
kiválasztását, mivel én a romantikus, míg Ő az akció filmeket szereti.
De miattam képes lenne a Titanicot akár háromszor is végig ülni, csak
azért hogy velem lehessen. Én hozzábújhatnék abban a tudatban, hogy
mindig ott lesz velem. ... "

"Sohasem jutok a közeledbe. Egyre távolabb vagy tőlem. Ne is nézz rám, mert a szemed és a szád új világot nyit előttem. Egy világot, amely sohasem lehet az enyém. Kóválygok életem ösvényén. Sehol a fény, csak árnyékod kísért. A tested és varázsos lényed magányom egén új kísértet. Te vagy az ígéret, a Paradicsom, mely sohasem lehet enyém. Nagyon fáradt vagyok. Nem tudom, hová jutok. Nincs erőm, hogy újra önmagam legyek. Nincs erőm ahhoz, hogy meghódítsalak, hogy enyém legyél, hogy megkaphassalak. Nekem más sors rendeltetett, tudom, de belepusztulok."

"Lehetnek olyan helyzetek a barátok életében, hogy átmenetileg el kell, hogy váljanak egymástól, de ez egy igaz barátságot nem ingathat meg. Sokan úgy gondolják, hogy attól barátság a barátság, hogy folyton egymás szoknyáján vagy gatyáján ülnek. A barátságot nem korlátozza idő vagy tér. A barátság a szívben dől el, a szív szándékán múlik és nem azon, hogy minden nap együtt töltik az idejüket. Lehet, hogy évente egyszer tudnak csak találkozni, lehet, hogy több ezer kilométer választja el őket, de a szívükben megvan az a hely egymásnak, amit más nem tölthet be."

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem."

Az, az igazság, hogy most te hagytál itt az úton, sírva, félve, magyarázat nélkül, s vissza se néztél, csak mentél tovább. Én néztem, ahogy mész előre az úton, nem szóltam utánad, nem kértem, hogy állj meg, egyszerűen néztem, ahogy végleg eltűnsz az utamról. És én csak ülök itt, és várok, és mindennap új reményt szül a szívembe, hogy talán még látlak, talán visszatérsz…

"És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek."

"A szerelem olyan, mint a kábítószer.
Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek.
Aztán másnap többet akarsz.
Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek.
Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejtheted.
De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz.
Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni.
Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját.
És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért"

"Sose azon búslakodj, hogy mid nincs meg, inkább annak örülj amid megvan. Ha mindig búskomoran, pesszimistán állsz a világhoz, az élet elrohan melletted, és ha visszanézel csak a be nem teljesült vágyaidat fogod látni. Vedd észre magad körül a szeretetet, tudj örülni az élet apró örömeinek, mint például a napsütés vagy egy szép virágcsokor. Gondold azt, hogy az élet olyan mint a tenger. Csodálatos kincseket rejt, csak meg kell látni őket..."

"Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért. Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..!
És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni..!
Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi. az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad.
Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságot, eltört.
Benned is eltört vele valami. És akkor sírni kezdesz."

Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.

Egy biztos: ez az a szeretet, mely nem múlik el soha. Mert túl van téren és időn. Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.

Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot..., Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy nyitott rá..., A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni..., Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza..., Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél...

Sokat és gyakran nevess!Szerezd meg az okos emberek elismerését,a gyerekek szeretetét,érdemeld ki azok dicséretét,akik őszintén mernek kritizálni téged!Viseld el,ha becsapnak a hazug barátok,értékeld a szépséget!A dolgokban mindig a legjobbat találd meg!Mindig azon igyekezz kicsit,hogy jobbítsd a világot,s ha egyetlen emberen segítettél,már elégedett lehetsz!

Ülök egy üres szoba sarkába, és sírok. Sírok, mert nincs itt a szerelmem. Sírok, mert fázok, s, nincs aki felmelegítsen. Sírok, mert, hiányzik a kedvesem. De ha egyszer eljön, nem fogok sírni, mert nem fog hiányozni, s nem fogok már fázni. Nem fázom majd, hisz lágy karjával átölel, s simogat.
Már csak az lesz nehéz, mikor ismét elhagy. A szoba megint üres lesz, s én újból sírok majd.