„…Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek. Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól. Azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze ebből természetesen sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni. Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük. Gyönyörű hegek.. Nélkülük üres lennék. Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni. De nekem ez a pár remény pont elég. Így akarok élni…”

"Itt fekszel mellettem. Gyönyörű vagy. Szemedlehunyva, nem mozdulsz, csak mellkasod emelkedik minden lélegzetvételednél.Alszol. A végtelenségig el tudnálak így nézni. Ahogy békésen járod álmaid országútját, vétek lenne megzavarni ezt a tökéletes harmóniát. És mégsem tudom megállni. Végigsimítom arcod, és egy apró mosoly szökik szádra, ahogy lassan megfordulsz. Álmosan kinyitod a szemed, s én elveszek annak mélységes kéktengerében. Lehajolok és egy apró, szelíd csókot lehelek homlokodra. Közelebb bújsz hozzám, egyik lábad átveted combomon, és így ölelve hajtod le fejed, hogy újra álomba szenderülj. Még mindig érzem a tüzet, mellyel tegnap ragyogtál.Égetsz, ahogy hozzám simulsz, de boldog vagyok. Belecsókolok puha, szőke hajzuhatagodba, s Te mosolyogva még közelebb húzod Magad hozzám. Egyik kezemmel nyakadat simogatom, s Te halkan felkuncogsz. Megcsókolod nyakam, s én megremegek. Lassan egyre feljebb haladsz, de a számnál megállsz. Csak nézel a szemembe, és mosolyogsz, olyan édesen, mint még soha. Hirtelen teljesen megrészegülök mosolyodtól, bódítóan hat Rám minden mozdulatod. Aztán megcsókolsz, viharosan, szenvedéllyel. Úgy érzem Magam karjaidban, mint egy megfélemlített nyúl a rókával szemben. Aztán elengedsz, s olyan szeretettel nézel Rám, hogy egyből elfelejtem minden gondomat, és áldom a pillanatot, mikor először megláttalak az utcán. Akkor egy érzés oly gyorsan cikázott végig testemen, mint a villám. De mostanra ez már többé érett, mint egy gyorsan kihunyó láng. Szívemet hevesen lobogó tűz perzseli, és ha a szemedbe nézek, ésugyanezt a tüzet látom zafírjaidban tombolni, úgy érzem, én vagyok alegboldogabb ember a világon. Mert szeretsz és törődsz velem, mint még soha senki." 

Érzelmek súlya alattMegint hitt a szép szavaknak, az igéretnek,de minek?Egyszer bizik meg valakiben kiönti neki szivét-lelkét,aztán minden szép és jó,majd felébred,a valóságba ütközik,és csodálkoznak az emberek ha megváltozikha senkije sem marad,és ha végzetes dolgokra szánja el magát?Mindössze azért mert tiszta szívből szeretett egy embert, aki megmutatta neki milyen az élet,milyen az élet azzal a személlyel aki kimozdította a szürke hétköznapokból,azzal aki fényt hozott az életébe,de neki ez semmit nem jelentett ,csak egy újabb préda akit átverhetett,háta mögött kinevetett,ezt a lány tudta s szeméből a könnyekpatakokban folytak mindezért magát okolta.Megbizott valakiben,akiben nem szabadott volna,oly sokszor tanult a hibáiból,de mindig mást hozott a végzet,és bedőlt a szép fiú által kitervelt képnek.Nem bírta tovább,szíve összeroppant,s tudta itt már csak a halál jelenthet vigaszt,megragadta a pengét könnye hulott rá zivatarként,ruhája tisza viz volt a könnyek miatt,de ez sem zavarta többé.A penge elindult megsebezte bőrét,és egyre mélyebbre hatolt a szépséges kezén.Nem érzett már semmit,se szomorúságot sem fájdalmat,itt már csak egy utolsó lélegzetvétel maradt.Elvesztve minden erejét a penge sorsa a szőnyegen véget ér,a lány összeomlik mint egy kártyavár,s neki töbéb senki sem árthat már...

Tudod, van, hogy elmegy és nem hagy semmit maga után. Nem búcsúzik el, nem ír levelet. Egyszerűen csak kisétál az ajtón. Te azt hiszed, viccel, nem gondolja komolyan. Vársz, hogy majd nyílik az ajtó és belép. Nem érdekelne a magyarázat: hol volt, mit csinált. Te csak folytatni akarod ugyanúgy. De az ajtó nem nyílik, a telefon nem csörög és Te ráébredsz, magadra hagytak. Vádolod őt, majd magadat. Keresel valamit, amibe kapaszkodhatsz, amiben reményt lelsz. Meglátod, hogy a kedvenc poharát a szekrényben hagyta. Újra hinni kezdesz, hogy majd eszébe jutsz, és igen hiányozni fogsz neki, végül rájön, hogy nem élhettek egymás nélkül. Mindennap áttörölgeted a poharat, tisztán tartod, hisz bármikor visszatérhet és ismét forró tea mellett beszélgethettek órákat, vagy egyszerűen csak egymás karjában fekhettek az ágyban. De nem jön. Egyre keservesebben telnek a napok. Majd valakitől megtudod, milyen boldog, élvezi az életet. Rádöbbensz, hogy nem hiányzol neki, nem gondol rá, már lehet az emlékeiteket, se őrzi. Elfelejtett. Összetörik a lelked. Tartod maga, már nem sírsz. Otthon aztán földhöz vágod azt, ami reményt adott. Az apró kék poharat.

Te vagy a tűz, Te vagy a kárhozat. Te vagy a szerelmem egyedül egymagad. Te vagy a boldogság, Te vagy a végzetem, Te vagy az állmom Te vagy az életem.. Ha kinézel az ablakon s felnézel az égre, sok ezer csillagnak ragyog rád fénye. Közöttük én is ott leszek nézek majd rád és onnan kívánok neked jó éjszakát! Szeretnék nevetni szívből ölelni, pici szádra csókot lehelni. Minden reggel melletted ébredni s édes csókokkal álmodból kelteni. A nap vigyázzon rád ha nem vagyok veled! A hold kísérjen utadon ha nem fogom kezed. A szél derüljön mikor nevetsz, de én legyek akit igazán szeretsz! Bársonyos az éj, lágy szellő simogat, annyira vágyom már látni arcodat! Puha két karodba aludni édesen, ezért odaadnám az egész életem! Egy percig szeress míg elmondom imádlak! Egy óráig szeress míg megsúgom kívánlak! Szeress egy napig míg csókolni tudlak! Szeress egy életre s szeretni foglak! Te azért születtél, hogy szeressenek, Én azért, hogy téged szeresselek. S annyit ér az életem amennyi boldogságot adsz énnekem! Úgy csókolj, hogy fájjon égjen a vágy! Gyilkos várakozás még több álmodozás. Fáj mikor gondolatban mást megölelsz fáj, de azt akarom, hogy mégse múljon el. Égess el!!

„Minden kapcsolat történés, valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szertetágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.”

Előfordult-e már veled, hogy nem volt kedved elaludni, álmokba menekülni, és mégis reggelig ébren is csak álmodni tudtál? És aztán mégis felkel a nap, minden csöndes. Még senki sem vette észre, hogy új nap kezdődött; hogy lehet ezt elviselni egyedül? Olyan gyönyörű,ahogy az éjszaka átengedi a világot a fénynek, és mégis csak sírni tudnék. Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém. Sose lesz. Ő mondta. És... ezen a reggelen is elveszett a tegnap. Minden nap... Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni?
Olyan könnyű volt. Ő nem ígért semmit, mert nem tehette. Mégis elég volt egy pillantás, hogy elhiggyem; Ő sem akar elveszíteni... És akkor már nem kellett megígérnem semmit, mert ettől a pillanattól kezdve nem számított senki más. És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit. És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig... ez volt a legtöbb... És mégis önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá. El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már, de... ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetek annak, hogy élünk. Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát. Akit átölelhetek, és akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet.
De lassan közeledik a hajnal... lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgysem latnék belőle semmit a könnyeimtől... Ő meg biztos alszik. Neki van kiről álmodnia.

És voltaképpen mi az a boldogság? Szerelem - hangzik a válasz. De a szerelem nem hoz, soha nem hozott boldogságot. Éppen ellenkezőleg: szenvedés, harcmező, álmatlan éjszakák, örök bizonytalanság, hogy helyesen cselekszünk-e. Az igazi szerelem eksztázis és gyötrelem elegye. Akkor béke. Béke? Ha ránézünk az Anyára, azt látjuk, hogy soha nincs békében. A tél harcol a nyárral, a Nap és a Hols soha nem találkozik egymással, a tigris üldözi az embert, aki fél a kutyától, aki üldözi a macskát, aki üldözi az egeret, aki pedig ráijeszt az emberre. A pénz boldogságot hoz. Rendben ezek szerint mindenki, aki már elérte, hogy színvonalon élhet, abbahagyhatja a munkát. De nem így van! Akinek van pénze, csak még idegesebb lesz, mintha attól félne, hogy mindent elveszíthet! A pénz pénzt fial, ez igaz. A szegénység valóban szülhet boldogtalanságot, de ennek az ellentéte nem feltétlenül igaz. Én már eleget kerestem a boldogságot - most az örömöt keresem. Az öröm olyan, mint a szex: van eleje és vége. Én gyönyört akarok. Örülni akarok. Mi az a boldogság? Én már nem esem ebbe a csapdába. Amikor társaságban vagyok, és létezésünk legfontosabb kérdésével provokálom a többieket, mindig azt mondják: "Én boldog vagyok." Akkor folytatom: "De hát nem akarnál még többet, nem akarsz továbblépni?" Erre mindenki azt feleli: "Dehogynem!" Akkor kijelentem: "Tehát mégsem vagy boldog." Erre mindenki valami másra tereli a szót.

De hát a szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel, még tökéletes orgazmusunk is lehet minden alkalommal, és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik.